Magyar Kultúra Napja

KISFALUDY SÁNDOR (1772-1844): Regék a’ magyar elő-időből (Buda, 1807)
A Karacs Ferenc Múzeum Tagintézmény könyvtárában található Kisfaludy Sándor remekeinek egy 1807-es kiadása. A könyv tartalmazza a szerző előszavát, valamint három hosszabb terjedelmű verset: Csobáncz, Tátika, Somló. Tragikus történetek ezek történelmi időkbe ágyazva (mindhárom cím egy-egy dunántúli várra utal).

Mint Kisfaludy írja az előszavában:
„Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a’ Magyar nemzeti természetéből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közül csak a’ Mohácsi veszedelmet említtem, - a’ Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az, hogy a’ Magyar igen hajlandó a’ szomorúságra. Sőt még örömét, és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a’ nemzeti magyar táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a’ köznép’ énekeinek többnyire szomorú nótája. A’ Magyar felől igazán mondhatni, hogy – sírva tánczol.”
Íme, a sírva vigadás megfogalmazása 1807-ben.
Értékes sorokat tartalmaz az előszó, amelyből a Magyar Kultúra Napja tiszteletére két idézetet választottam ki. Az egyik a magyar nyelvről:
„’S pedig talán van oka a’ Magyarnak a’ hajdani Hunniát többre becsülni, mint sem a’ mostanit? – ámbár hálá a’ Nemzetek’ Urának! a’ Magyar még csak most nyerte meg az ő legfőbb kincsét, mellyel Hazánk, midőn a’ Dicséség’ legfőbb ponttyán tündöklött is a’ Nemzetek’ sorában, csak bírt is, nem is: értem a’ magyar nyelvet, mellynek uralkodó, törvényes nyelvnek kell lenni a’ Hazában, ha csak Hunniának sok elfajúltt fija, és leánya meg nem akar örökkönörökké maradni – minden nagy, önnön maga által való, ’s létét fenntartó Nemzetnek megvetésre méltó, nevetséges majma; - melly szégyentől, gyalázattól, fertelemtől ójjmeg minket Népek’ Nemzetek’ Istene!”
Ne feledjük: évtizedek múlva lesz csak hivatalos nyelv a magyar!

A másik idézet a magyar poézisről és a poétákról, akiktől elfogadja a kritikát:
„…azon kevesektől, kiknek örök hálákkal tartozik a’ Magyar Nemzet azért, hogy a’ többi csínosabb Nemzetek’ szép példája szerint, ő is már szerte járhat Parnasszus’ úttyain Szittya nyelvével, melly egyformán alkalmatos a’ szélvésszel ordíttatni; a’ fergeteggel dörögni, csattogni; a’ sassal fellengezni; a’ gerliczével nyögni; a’ fülemilével zengedezni; - azon kevesektől, kiknek örök hála légyen egész Nemzetemtől! mert ha ők nem voltak, és a’ Magyarokat nyelveknél fogva nem tartották volna, tehát a’ már magából ’s mindenéből kivásott, ’s a’ Földről már tűnésnek indúltt Magyar Nemzet egy század múlva – talán már csak hajdani nevéről, és tetteiről fogna isméretes lenni, nem csak a’ Világon, hanem – önnön Hazájában is.”
Szép és komoly szavak.